Amire senki nem készített fel 1.

Vannak dolgok, amikről három év japán szak alatt sem tanul az ember, mert túl ciki, vagy nem társasági téma, vagy talán nem érdekes. A nem érdekes dolgokat most kihagytam.

- A legelső dolog, ami feltűnt, és most megint a kedvenc témám jön, az a vécépapír minősége. És nem, most nem Japán dicsőítése következik, mert ami ezen területen folyik, az szégyen! Először reménykedtem, hogy az ideiglenes szálláshelyen található vécépapír azért olyan vékony, mert a tulaj sóher és a legolcsóbbat veszi, de nem! Ugyanaz a kibírhatatlan vékonyság mindenhol! Nem tudom, hogy ez az újrahasznosítás miatt van-e (mármint… újrahasznosított anyagból készítik a vécépapírt, de az elhasznált vécépapírt nem hasznosítják újra… remélhetőleg), de egy fél gurigát le kell tekerni, hogy még véletlenül se történjen „baleset” a törlés során. Igen, ezt le mertem írni. A papírzsepivel ugyanez a helyzet, de azt legalább néha ingyen osztogatják az utcán.

- És ha már a zsebkendőnél tartunk… a zsepi szar minőségére legalább találhatunk magyarázatot (ami nem állja meg a helyét, de legalább van): a japánok nem fújják az orrukat. Társaságban orrot fújni illetlenség, a taknyot visszaszívni viszont nem az. Ezért mindenki szipog, vagy egyenesen szörcsög, és ezen senki nem háborodik fel. A kedvencem az, hogyha tanórán részt vesz egy náthás ember, akkor néha-néha egy nagyot szörcsent, amit tökéletesen lehet hallani a halk környezetnek köszönhetően. Ha több beteg egyén tartózkodik a teremben, akkor egy idő után szinkronizálják a szörcsentéseiket.

- Az újrahasznosításra visszatérve: a japánok olyan szigorúan szelektálják a hulladékot, hogy az már-már ijesztő. Ez egy külön bejegyzést érdemel, úgyhogy most csak röviden: az utcán SEHOL nem találni szemeteskukát, szemét viszont nincs. Ha valamit el kell dobni, akkor az ember begyűri szépen a táskájába, és otthon eldobja.

- A vonaton, buszokon halálos csönd van. A buszon azért beszűrődik a város zaja, meg döcög is egy kicsit, de a vonat tényleg kísérteties. Ehhez az is hozzájárul, hogy nem lehet telefonálni: ez a legnagyobb illetlenségnek számít. …na jó, a nyilvános böffentés talán nagyobb tahóság, de annak elkerülésére nem figyelmeztet minden második plakát, úgyhogy talán kihúzhatjuk a listáról. A telefonálástól való tartózkodásra viszont rendkívül sok felirat hívja fel a figyelmet. Nem csak telefonálni illetlenség, hanem maga a telefoncsörgés is zavaró (a japánok szerint). Az okostelefonokra van erre külön applikáció, a „manner mode”, amit a buszra felszállva bekapcsol az ember. Kivéve a bunkó külföldi, aki magasról leszarja az egészet, mert úgysem hívja senki.

- Nem tudom, hogy ez csak Sendaira vonatkozik, vagy Japán egészére, de mivel hasonló tapasztalatokat hallok, ezért úgy gondoltam, megosztom. Japánba érkezésem óta alig láttam állatot. Ami van: pók, varj. A varjak rendkívül aktív társasági életet élnek, reggeltől estig megállás nélkül pofáznak egymásnak, méltatlankodásuktól zeng a város. A telefonálás után szerintem a varjakat fogják betiltani. A pókok a varjakhoz hasonlóan hatalmasak, de legalább nyugton vannak. Ezeken kívül talán háromszor láttam kutyát sétáltató embert (és azokat a kutyákat sem sorolnám igazán kutyaszámba, hogy őszinte legyek). Macskát kétszer. Ami teljesen meglepő, hogy hiányoznak a városokban megszokott, hétköznapi állatok: galambok, verebek, közönséges madarak. Szerintem a varjak felzabálták mindegyiket. Most már odáig fajult a helyzet, hogyha látok egy galambot, köszönök neki.

- A bankrendszer egészen meghökkentően szar, főleg egy fejlett országéhoz képest. A legkevesebb probléma nélkül még mindig az otthon csináltatott Visa kártyámat tudom használni, csak mondjuk az ösztöndíjamat szeretném költeni, nem a szüleim pénzét. De hiába, mert a japán bankkártyámat sehol nem fogadják el (akkor minek van?), illetve csak az adott bank automatájánál tudok vele pénzt kivenni (és mást nem is nagyon tudok vele csinálni). Az utóbbi talán nem olyan meglepő, de Magyarországon is akármelyik banknál tudok pénzt kivenni, maximum kezelési díjat számítanak fel. Ez itt elképzelhetetlen. A lakbéremet készpénzzel fizetem, ami egészen kifacsart módon történik: elsétálok a saját bankomhoz, és kiveszek 100k forintnyi összeget, ugyanis ennyibe kerül egy hónapra a lakhatásom (egy szoba, közös fürdő, közös konyha, bútor nélkül). A kivett pénzzel elsétálok a Sumitomo bankig, ugyanis a tulaj számlája ennél a banknál van, és más bankból egyelőre nem tudok utalni, ugyanis a számlám még nincs három hónapos. A Sumitomo banknál aztán kiválasztom a megfelelő opciót (mindezt japánul, ugyanis ha az angol fordításra kattint az ember, egyes opciók eltűnnek! hááháá, mire én erre rájöttem…), aztán a készpénzt beteszi az automatába, és máris kész az egész. Nem hangzik bonyolultnak, ugye? Hát persze hogy de, és a bankok csak három óráig vannak nyitva (!) (reggel nyolctól délután háromig – ez véletlen teljesen egybeesik azzal az időszakkal, amikor nekem óráim vannak).

A japán számlával való internetes vásárlást is el lehet felejteni, de miről beszélek, nem kell ahhoz online lenni, hogy az ember bankkártyáját elutasítsák. Most már rutin, hogy hónap elején kiveszem az ösztöndíjam egy részét, és azt hordom magamnál. Ezalatt Észtországban…